Előselejtezőt játszottunk Farmossal ás Nagykátával. Gond nélkül vettük mind a két akadályt, és fölényes győzelmeket arattunk!

Jó előjelekkel vártuk a döntő napját. Rengeteget fejlődött a társaság mind egyénileg, mind csapat szinten. Legnagyobb riválisunkat Tápiószelét az utóbbi két-három hónapban kétszer legyőztük tétmérkőzésen. Igazi ki-ki meccsek voltak, talán ők képzettebbek egyénileg, de a mi csapatszellemünk erősebb.

A Sors másképp akarta…

Kezdődött a sorsolással, amely után kiderült, hogy két meccset játszunk egymás után, először Mártonnal, majd Szelével. Ez azt jelenti, hogy mi 60 percet játszunk egyfolytában, míg Szele kb. 50 perces pihenő után mérkőzik velünk. De még ez sem lett volna baj.

Sajnos  Márton elleni mérkőzésen a játékvezető ténykedése kicsit sem volt sportszerű és a csapat sem remekelt, így kikaptunk 8-9-re.

Szele ellen a lelkileg megtört csapatunk nem tudott maradandót alkotni…No comment!

Rengeteg tapasztalattal és egy bronz éremmel tértünk haza.

Az eredményhirdetésből két momentumot emelnék ki:

1. A tápiószelei csapat eddig nem tapasztalt öröme, ami arra is utalt, hogy nagyon tartottak tőlünk…
2. És CSAPATUNK sportszerű viselkedése, amely hihetetlen tartásról tanúskodott (zokszó nélkül gratuláltunk a „győzteseknek” és „mosolyogva” vettük tudomásul a történteket).

Pedig akinek volt szeme látta…

Sajnos nem erősödött a kapcsolatunk az erkölcsileg (és talán pedagógiailag is) egyre lejjebb csúszó szeleiekkel!